A Peer Gynt gyerekekkel? Miért ne? Egy fiatalemberről szól. Aki tele van vágyakkal, fantáziával, gőggel és kisebbrendűségi érzésekkel. És sérelmekkel. És mindig más a hibás. Annyi minden lehetne belőle. De csak egy homályos cél lebeg előtte, ő úgy fogalmaz: hogy császár legyen. Csak azt a hozzávezető utat, csak azt meg lehetne spórolni! És hülyeségeket csinál, és azt hiszi, majd legközelebb, és mindig azt hiszi, és közben eltelik az élet. Mindenki valami boldogságot keres, ő is, de amikor ott van, megijed tőle, és elmenekül. Mert nyughatatlan. És milyen legyen egy fiatalember, ha nem nyughatatlan?!

Igaz, a negyedik-ötödik felvonásra felnő-megöregszik, de a nyughatatlansága megmarad.
Zsótér Sándor rendező-tanár az öt felvonást öt fiatalemberre osztotta, ami egyfelől gyakorlati-pedagógiai szempont, de ahogy haladunk előre a történetben, esztétikai minőséggé válik, mert mindegyik Peer Gynt találkozik más szerepekben a korábbi Peer Gyntökkel, korábbi önmagával szembesül, és a korábbi „önmagák” is megláthatják magukat egy-egy pillanatra Peer Gyntben.

A vizsgaelőadás másik szerencsés választása a helyszín. A Szentkirályi utcai épület buja, elhanyagolt kertje, a fák, felhők, hangok szinte a tenyerükön hordják az egyébként is mesevilágban növekedett, mesevilágból építkező Peer Gyntöt. Bármibe bármi belelátható. Felpiszkálja képzeletüket, játékosságukat. És miközben tetőről tetőre ugrándoznak, fára és falra másznak, olyan nyelven beszélnek, ami ritkán adatik meg. Játékos, szellemes, gazdag, költőiségében is köznapi.

Mozogni kénytelen testük, nyelvük, agyuk, és mindez együtt örömmel tölti el azt, aki nézi. És mi más lenne a színház dolga?