Haikuk

A haiku – kissé hozzávetőlegesen és szakszerűtlenül szólva – a tao fennhatósága alatt álló kozmoszban felbukkanó esendőnek, emberi értelemben törékenynek és töredékesnek a költői ábrázolása. De – ahogyan én látom –, elsődlegesen nem ’líra’, nem a szépséget célozza, hanem felismerésre, egy bizonyos alkalomszerű tudásra, megvilágosodásra vár, illetve azt közvetíti. A haikuban mindig felvillan egy világmindenség, felvillan és soha vissza nem tér: mint emlék kísérti a befogadót.

Mármost e felületes leírásból is látszik, hogy egy efféle anyag ’dramatizálássa1’ való szcenírozása istenkísértés, vagy – egyszerűbben szólva –: nagy koncentrációt és a teljes személyiséget mozgósító feladat. Viszont első ránézésre is megmutatkozik egy kivételes sajátossága, az, hogy nem zavarnak be – minthogy ez a folyamat előzmény nélküli – a konvenciók. (Sem a szemléleti, sem az ún. szakmai konvenciók.)

Én úgy látom, hogy a haikuban felvillanó ’világmindenség’ (és persze az abban megmutatkozó emberi és esendő) közvetlenül nem fordítható le a teatralitás nyelvére, a színésznek minden alkalommal rá kell találni arra a formanyelvre, amely ezeket a szenzációkat és különleges tartalmakat közvetíteni képes. Ezt követően pedig, a színésznek vállalnia kell, hogy eszközeiben alkalmassá teszi magát arra, hogy hiteles megszólaltatója legyen ugyanezeknek a szenzációknak.”(Jeles András)