Henrik Ibsen hosszú alkotói pályájának végéhez közel, 1892-ben írta a Solness építőmestert, mely pszichológiai, szimbolista drámáinak sorába tartozik. Ez a dráma rejtélyes, talányos mű, mely látszólag betartja a realista színházi hagyományhoz tartozó konvenciókat, de szövege minduntalan szétfeszíti a klasszikus kereteket.
A Solness építőmester ősbemutatója 1892. december 7-én volt a londoni Haymarket-Theaterben. A közönség értetlenül, fanyalogva fogadta az előadást, csakúgy, mint az egy évvel későbbi, Trafalgar Square Theater-beli bemutatót. A siker elmaradt. Az Evening News and Post kritikusa ezt írta kritikájában: „A főbolond Halvard Solness, építési vállalkozó, aki szülővárosa legjobb szerződéseivel a markában, abszolút monopolhelyzetben van. (…) Hősünk valójában gyáva, szédülési rohamok gyötrik, s életében még csak egyszer merészkedett tisztes távolságra a földtől. Hiúságtól vezérelve mégis enged Hilde biztatásának: felmászik a toronyra, ráhelyezi a koszorút, majd jó száz métert bukfencezik lefelé, és rendesen halálra zúzza magát, befejezve ezzel a darabot, s persze a munkát. (…) Legutóbbi darabjával Ibsen bebizonyította, hogy nagy ember. Elvégre csak egy nagy ember bírhat rá egy értelmes színészt és színésznőt arra, hogy egy ilyen értelmetlen, zagyva, teljesen bárgyú darabban fellépjen."
Eltelt néhány év, mire a kortársak felismerték Ibsen zsenialitását és a dráma szenvedélyes erejét. A siker bár késett, de nem maradt el.
A Solness építőmestert magyarul először a Thália Társaság mutatta be, 1905-ben. A dráma hazai sikerét igazolják Kosztolányi Dezső 1924-ben írt lelkes sorai, melyet egy vendégjáték hatására vetett papírra: „Ibsen lelki rajzai, az egyéniség drámái örökre megőrzik a dionüszoszi költőt. Mindenekelőtt a Solness, melynek minden sora eleven valóság. Micsoda pompája a jelképeknek, micsoda művészete az utolsó párbeszédeknek, melyekre ma is kigyulladunk és fázunk."