„Hogy van, hogy azt a sok gazembert
Egytől-egyig föl nem kötik?…
Talán azért, mert annyi fája
Nincs a világnak, hogy reája
Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember
E földön!… én megesküszöm:
Ha mind esőcseppé válnék,
Negyven nap, negyven éjjel esnék,
S támadna egy új vízözön.”



Petőfi Sándor egyetlen, teljes szövegében fennmaradt színpadi művét, a magyar drámatörténetnek ezt a kuriózumát azért állítjuk színpadra a város újonnan megalakult társulatával, hogy megidézzük az ifjú Petőfit. Azt a kivételes ihletettségű és konok sihedert, akinek a szobra itt áll Sopronban, a róla elnevezett színház főbejárata mellett. És azért idézzük őt, hogy itt és most valóságos kapcsolatot teremtsen vele a játszó társulat és a színházi közönség. Nagyon szeretjük Petőfit. És nagyon szeretjük azt, hogy színházunk az ő nevét viseli.

A Tigris és hiéna igazi thriller, szenvedélyes melodráma. Ez a műfaj diadalmasan uralta a színpadokat hosszú időn át Európa-szerte, különösképp Itáliában és Franciaországban. Magyarországon persze kevésbé, hiszen a hazai konvenciókat a németes, mértéktartóbb polgári elvárás befolyásolta.

Kétségtelen, hogy Petőfi műve kilóg a konvencionális sorból. Az abszolút jó és a végletesen rossz – anya és fiú, apa és gyermeke s két egymástól merőben különböző testvér – csap össze ebben a végletes indulatokat hordozó drámában, a romantika szabályaihoz igazodva. Mindezt elfogadjuk, és azt mondjuk: borzongató mesét fogunk játszani felnőtteknek (és a fiatalabb nézőknek is, természetesen).